2013. december 17., kedd
József Attila
MINT GYERMEK...
Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,
tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!
1935. aug.
2013. december 3., kedd
Kosztolányi Dezső
Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
2013. november 21., csütörtök
Ady Endre
136. születésnapjára (Érmindszent, 1877. november 22.)
KI LÁTOTT ENGEM?
Volt nálamnál már haragosabb Élet?
S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt?
Szivem vajon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?
Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?
Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?
Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
S azok forrók, kik közelemben fáznak?
Bolond tüzem alágyujt-e sziveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?
Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?
Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?
Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?
Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szivem, sebes és örök jóság?
Istenülő vágyaimba ki látott?
Óh, vak szivű, hideg szemű barátok.
KI LÁTOTT ENGEM?
Volt nálamnál már haragosabb Élet?
S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt?
Szivem vajon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?
Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?
Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?
Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
S azok forrók, kik közelemben fáznak?
Bolond tüzem alágyujt-e sziveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?
Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?
Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?
Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?
Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szivem, sebes és örök jóság?
Istenülő vágyaimba ki látott?
Óh, vak szivű, hideg szemű barátok.
2013. január 30., szerda
Ady Endre
A TAVASZNAK ALKONYATA
Tavasznak alkonyata vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utólszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek.
Olyan enyhes, vihartalan ma minden,
Olyan ölelni szított a karom,
Hogy imádattal tudna átfogódni
Egy csúf ravatalon.
Lezsáklyázott arcok jönnek elébem,
Kérdezgetik, szabadulni szabad?
És megszabadulnak szemek, hó-arcok,
Ajkak, fehér nyakak.
És megszabadítok mindenkit én ma,
Kacagjon a bukott Nap, aki lát:
Simogatni és szeretni való, ím,
Most az egész világ.
Amit csak adakoza e dús Élet,
Könnyel nyugtázom és ma mind tudom
S amit megtagadott, az nem is kell már
Itt a keresztuton.
Ami nem jött el, avagy ami rossz volt,
Most távol tőlem hadd maradjanak,
Rossz fők, rossz költők, rossz barátok, rossz nők,
Vivát, mulassanak.
Most látom csak, hogy mindenkit szerettem,
Kit szerettem, bántottam, ki csak él:
Kissé túlságos jámbor volt az eszköz,
De jó, szép volt a cél.
Bűneit és küzdéseit másoknak
Úgy szerettem, akár a magamét
S dölyfös, szép gesztusokra áldást bőven
Adnék, ha volna még.
Minden szépségnek, búnak és romlásnak
Ős zenéjét ma is kihallgatom,
De ma hozzáadom kritika nélkül
Lelkemet szabadon.
Tavasznak alkonya vagyok én most,
Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek
Utólszor akarják simogattatni,
Akiket szeretek.
(Ma és utolsó órámig mindenkit szeretek, ámen.)
2012. december 20., csütörtök
József Attila
(LE VAGYOK GYŐZVE...)
Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
irnak is nékem, én hát olvasok.
S "dolgozom", imhol e papírhalom -
a működésben van a nyugalom.
Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem -
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
1937. okt.
2012. december 17., hétfő
József Attila
Halálának 75. évfordulójára.
FÁK
Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.
Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.
Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
megvillantja a fagy.
1932
FÁK
Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.
Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.
Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
megvillantja a fagy.
1932
2012. november 9., péntek
Radnóti Miklós
Halálának 68. évfordulójára.
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy ölén,
fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
Aludj
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy ölén,
fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
Miért is...?
Mert szeretem a verseket és a fotózást, a képeket, azok feldolgozását...
A magyar irodalom nagy költőinek általam, és gondolom, mások által is kedvelt verseinek képes feldolgozására vállalkoztam. A képek a versek hangulatát, témáját vagy csak egy-egy mozzanatát kívánják megragadni, illusztrálni.
Saját fotókat dolgozok fel különböző képmanipuláló eszközökkel. A "verses képtár" remélem folyamatosan bővülni fog.
Az oldalon megjelenő képek a szerzői jog védelme alá esnek. Engedély nélküli felhasználásuk törvénybe ütköző!
(C) Opus - Ódor Péter, 2012
József Attila
MAGÁNY
Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.
Száraz homokként peregjen szét arcod,
a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
dolgos ujjaid kösse le a gyom.
Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
Meg se rebbennél, ha az emberek
némán körülkerülnének, hogy lássák:
ilyen gonosszá ki tett engemet.
Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
öröme az lesz, hogy körbe forog,
te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
telibendőjü aligátorok.
Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.
1936. nov.-dec.
2012. november 6., kedd
József Attila
REMÉNYTELENÜL
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
1933. márc.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)








