József Attila

HAJNALI VERS KEDVESEMNEK

   A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

   A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltűnik csudálatos nagyszerűsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

   Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

   Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

   Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

   De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

   Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

   Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

   De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.


1922. júl.-aug.

Pilinszky János

Hideg szél

lakatlan kő, hever a hátam,
emlékek nélkül, nélkülem,
az évmilliók halott hamujában.

Hideg szél fújdogál.

Pilinszky János

GYÁSZ

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a partalan szeszély

elámuló szivedre: állsz

tünődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok. 

József Attila

(TALÁN ELTÜNÖK HIRTELEN...)

Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. nov.

Weöres Sándor

TAVASZVÁRÓK

Megládd, megint futunk a berken át,
               feledve tél jegét.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
               ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
               borít fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
              feledve tél jegét,
              ha felszikkadt a rét.

Pilinszky János

MERT ÁZTATOK ÉS FÁZTATOK

Rónay Györgynek

Forduljatok hát ellenem
ti meglapuló szörnyek,
az omló folyosókon át
hatolva egyre följebb,
nyomuljatok be szabadon,
futótüzet kiáltva
lassan fölétek rakodó
hatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek,
semmit se hagyva rajtam,
vegyétek el a homlokom,
a szemem és az ajkam,
mert áztatok és fáztatok,
mert éheztetek bennem,
bár én is áztam-fáztam és
nekem se volt mit ennem.

Legyűrhetetlen fölkelés,
dadogó, győztes lárma!
mint életfogytig elitélt
fegyencek lázadása.
Egyetlen boldog pillanat,
a végső és az első:
csak állok majd és reszketek,
akár egy égő erdő.

Pilinszky János

TILOS CSILLAGON

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Pilinszky János

(Ódor Kristóf)

NE FÉLJ

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet,

mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron

a tátott szájjal síró fájdalom

megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

most végig ömlik rajtad, mint a genny,

sötét leszel, behorpadt néma seb,

akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, - ne félj. 

Tóth Árpád

AZ ARANY PARK

A fákon a virágzás fájó kéje

Borzong végig: mélyen sohajtanak,

Már lángkocsin zenitre hajt a nap,

S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.

Rád gondolok, ki vársz még rám, remélve,

Ifjúságod fénylő fái alatt,

Halk arany ágak hozzád hajlanak,

S szived reszket, s zeng vágyaid zenéje.

Ó, vársz s mosolygsz a fák közt, drága úrnő,

De arany parkod árnyán már a bú nő,

Mérges bogyójú, vad, sötét növény...

S jaj, tán mire elérlek, tépve, verten,

Jajduló szél vonaglik át a kerten,

S az esti fák közt kialszik a fény...

Radnóti Miklós

LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember