2012. október 25., csütörtök
József Attila
NEM EMEL FÖL
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
1937. febr.
Pilinszky János
Nincs több
Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak és a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek,
egyedűl eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.
Egyedűl
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedűl
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.
Szálkák (1971-1972)
Címkék:
Pilinszky János
2012. október 19., péntek
Pilinszky János
Egy arckép alá
Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
Pilinszky János
Magamhoz
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Tóth Árpád
A PARKBAN
Halk hangon sírdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet,
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal, s halkan közeleg.
Megcsobbanó, híg sárban gázolok,
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elhervadt ajkam csendesen zokog,
S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;
Az ágakon gyászlobogó lobog.
Egyszerre édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok szelíd, lágy menüetteket,
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg...
2012. október 16., kedd
Kosztolányi Dezső
Most az álom vizébe gázolok
Most az álom vizébe gázolok.
A mellemig ér. Aztán egyre feljebb.
Már államat és szájamat veri.
Azonnal ellep.
2012. október 13., szombat
József Attila

MOST A TEREMTÉS KEZDETÉN VAGYUNK
Ime, már megvan az egysejtű ember,
Él és mozog,
Gondolatokat nyújt ki magából
És visszahúzván kinyújtja újra,
Hogy valamivel is előbbre jusson.
Eddig vergődött, most már ténfereg,
De serény és így mindig erősebb lesz.
Kegyes miattunk a szigorú törvény.
Holnap már ügyesek leszünk,
Könnyen úszunk, szaladunk, repülünk
És ennek így kell lenni
Hogy akkor már nem törődvén mással,
Lelkünk tiszta ruhája legyen,
Kívánt álmunk szűz teste legyen,
Teste ének s igazság legyen,
Alakja Istenhez hasonlóbb legyen
Az eljövendő többsejtű embernek,
Aki belőlünk vetül majd elő,
Aki mi leszünk,
A nagy Továbbcsináló,
Akiért most beteg a világ.
1924 nyara
2012. április 2., hétfő
Juhász Gyula
|
Az időnek
|
Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:
Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:
A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?
2011. november 10., csütörtök
Ady Endre
DRÁGA, HALOTT NÉZÉSEKKEL
Meleg simogatások a hajamon,
Amiktől, hajh, nem kell már megremegnem,
Karomban odaszikkadt ölelések
S vén lábomban el nem szaladt nagy útak
Lyányok után, kik régen elszaladtak,
Ajkamon száraz és gazdátlan csókok
S fülemben a várt s be nem súgott igék
S orromban sok-sok virágos tavasznak
Parfümje, mely már semmire se kábit.
Én istenem, élhet-e még sokáig,
Aki nem nyúl már a friss élet utánS bús vízióknak burjánjában gázol
S fél az igazi harmatos, nagy réttől
S retteg a való, nyers, leves virágtól
S ajkán már nem tűr csókot, csak gúnymosolyt,
Halott életnek ezt a sírvirágját,
Aki befogja szemét, hogy ne nézzen
S százféle csuklyát ölt, hogy meg ne lássák
S kinek a szíve néha szörnyűt rebben?
2011. november 6., vasárnap
Ady Endre

A SZEMEMET CSÓKOLD
Inségemből hozzád
Fohászkodom sírással,
Akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
Hadd lássam a mélyben
Az elásott kincseket.
Álomban szegődött
Hozzánk és kék lángokkal
Lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
Ha csak fázva didergünk,
Lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
Hadd lássak, hadd lássak,
Mert bizony elkárhozunk.
Ha csak fázva didergünk,
Lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
Hadd lássak, hadd lássak,
Mert bizony elkárhozunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)







